Kellemesen sötét kis szoba, egyedül két szék van benne, meg egy nagy szekrény. Meg jómagam. Várok. Zsebemből előhúzok egy dobozt, és kiveszek belőle egy szálat, majd meggyújtom egy elegáns mozdulattal. Mélyet szívok a fanyar füstből. Nyílik az ajtó, és két jól megtermett férfi cipel egy harmadikat, aki hasonlóan magas, de kevésbé robusztus. Hosszú haja, amelyet valószínűleg gondosan ápoltak most csapzottan lógott, némi rászáradt vérrel. Ruhája rongyokban, és láttatni engedi enyhén barnított bőrét, kidolgozott testét, melyet most sebek és zúzódások csúfítanak. Tipikus forradalmár-vezér kinézete van. Elhúzom a számat. Ezt a fazont egyszer már megdolgozták. Nem friss. Ajkaimat gúnyosan lebiggyesztem. Ritka amatőr munka. Az alanyt leültetik egy székre, majd a két fogdmeg kérdőn rám néz, és én bólintok. Az egyik lekötözi kezét-lábát, a másik egy kissé gyűrött kartont ad a kezembe. Az alany adatai: név, őrizetbe vételének oka, eddigi vallomások. A vallomáskényszerítés módozatairól nem esik szó. Minek, hiszen tudják, hogy értem a dolgomat, és azonnal látom, hogy mi volt, és még mi jöhet számításba. Ránézek a meggyötörtre. Arca látszólag békés a nyugtatótól, de a fáradt barázdák elárulják: megkapta a magáét, mielőtt ide hozták volna. Nem bírtak vele, ezért került hozzám. De igazán értékelni tudnám, ha az amatőröktől megkímélnék, és egyenest egy igazi profihoz vinnék.

Ledobom az üres székre a papírokat és a szekrényhez lépek. Két szárnyát kitárom és leakasztom a köpenyem. Szinte már szertartásos mozdulatokkal gombolom be a hófehér anyagot. Igazi pamut, nem műszálas. Igaz, hogy jobban fogja a vér, de sokkal elegánsabb is, már amennyire egy köpeny lehet. Majd a kötényt is magamra öltöm. Ez már kevésbé fehér, kissé már szürkés.
Ránézek a „kísérőkre”, akik azonnal tudják: nekik ki kell menniük, innentől már az én gondom az alany.
Leülök a székemre, és nem érdekel, hogy mennyire töröm össze a kartont. Ha minden igaz, akkor már nem lesz rá szükség. Oh, meg majdnem elfelejtettem: a magnó. Nem szórakozni hozták az alanyt. Visszamegyek a szekrényhez, kiveszem az eszközt, és a székre rakom. Lenyomom rajta a felvétel gombot, és felmondom a sorszámom, az alany nevét és a dátumot. Majd pause. Visszamegyek a szekrényhez, és kiveszem a stimulálószert, behajtom az ajtaját és a férfihoz lépve, beadom az injekciót. A fecskendőt kidobom egy szemetesbe, majd várok. Elvileg három-négy perc, amíg szétárad a szer, és igazam is van. Nyöszörögve ébred, mint akinek minden tagja fáj, ami valószínűleg így is van. Kinyitja szemét, és amit először meglát, az a lábam. Mintha egy pillanatra hátrahőkölt volna, már ha tudna. Tekintete egyre feljebb siklik, végül az arcomon állapodik meg. Igencsak meglepődött. Magamban gúnyosan elmosolyodok. Ő is abban a tévhitben él, hogy csak férfiak űzik ezt a szakmát.
- Remélem, tudja, mi a dolga. – Közlöm vele a lehető legsemlegesebb hangnemben, majd a magnóhoz lépek és lenyomom a felvétel gombot.

Egy árva hang, annyit sem szól. Vagy még mindig a nemem sokkhatása alatt áll, vagy pedig csak-azért-sem-vagyok-hajlandó-megszólalni játékot játszik. Még mindig meredten bámul, ez annyira idegesítő. Elfordulok, és a szekrényhez megyek. Csatarendben állnak a klasszikus és modern kínzóeszközök. Egyelőre csak egy ollót veszek ki. Megcsattogtatom az orra előtt. Szeme sem rebben. Megfogom az egyik tincset. Finom, selymes a tapintása, de nincs könyörület. Az ilyen férfiak nagyon büszkék a szép hajukra. Ez biztosan fájni fog neki, ha nem is fizikailag. Levágom, és a szálak az ölébe hullnak. Nagyon finoman összerezzen a látványra, de egy szót sem szól. Levágok még egy hosszú tincset, de ezt már nem ejtem le, hanem megmutatom neki, és a szekrényhez lépek vele. Onnan kiveszek egy öngyújtót, és fél méterre az arcától meggyújtom. Eddig semleges arca megrándul. Nagyon jól haladunk. A még mindig égő hajat az ölébe dobom, lehetőleg úgy, hogy a bőrét érje a tűz. Az egész teste megfeszül, megpróbál kiszabadulni, de a gorillák jó munkát végeztek. Nem mintha nem tudnám azonnal visszanyomni a székbe, ha úgy adódna. Enyhe mosollyal nézem a szenvedését. Mulattat, ahogy tekereg. A háta mögé lépek, hátrarántom a fejét a hajánál fogva, és úgy suttogom a fülébe:
- Most kaptál egy nagyon enyhe ízelítőt. De ha továbbra is makacs leszel, akkor nagyon meg fogod bánni. Igencsak rövidke életed végéig átkozni fogod magad, és azt kívánod, bárcsak szót fogadtál volna elsőre. – Leheletem forrón érintette az érzékeny bőrt a fültőnél, aminek meg lett az eredménye. Enyhén megemelkedett a nadrág az ágyékánál. Úgy látszik, egy erogén zóna. Nagyszerű. Adott egy ötletet. Ha nem hajlandó beszélni, akkor felkutatom az összes ilyen kis területet, és azon keresztül fogom megkínozni. Megint elmosolyodtam. De ez most nem csak szimpla elégedettség volt, hanem az őrület enyhébbik mosolya. Tudom magamról, hogy őrült vagyok. Legalábbis szerintem mindenki annak tart. Hát nem elmebeteg az, aki imádja mások szenvedését előidézni, látni, sőt, halálát elhozni?

Halkan nyöszörög, kezdi kényelmetlenül érezni magát. Helyes. Fészkelődik. Észreveszem másik fülében a kis karikát. Újabb ötlet. Megint a szekrényhez lépek, és kiveszek onnan egy kisebbfajta fogót. Ismét az orra alá dugom, megmutatva, hogy mi a következő eszköz. Egyszerű pszihológiai hadviselés. Megfogom a fülét, és a fogóval a karikát. Finoman elkezdem húzgálni. Nyöszörgésből átvált nyüszítésbe. Teljesen tudtára hoztam, hogy ha nem beszél, elég csúnyán fog megszabadulni az ékszertől. Fogát összeszorítja, de egy árva szó, nem sok, annyi sem hagyja el a száját. Még jobban húzom, fülcimpája egyre jobban nyúlik, és a nyüszítés is egyre hangosabb lesz. Lassan visszaengedem, és megkönnyebbülten felsóhajt. Ekkor egy hirtelen mozdulattal kitépem. Torka szakadtából üvölt. Erős, férfias hangja betölti a szobát. Az én hangom is társul, de kacagok. Azzal az ellenállhatatlan tónussal, ami érezteti nőiességemet és kegyetlenségemet. Azon próbálkozása, hogy összébb húzza magát, sikertelen. Látom rajta, hogy most szíve szerint szeretne összekuporodni és az anyjához bújni, aki valószínűleg már rég meghalt. Tipikus viselkedés egy erősen sértett és anyját korán elvesztő embertől. Újabb támadófelület.
Végül valamelyest összeszedi magát, és tekintetét az enyémbe fúrja.
- Szemét vagy. – Egyszerű kijelentés, de szíven ütött. Nem az, amit mondott, hanem a hangja. Ismerem, bár még sosem találkoztunk élőben, csak beszélgettünk. Előbb írogattunk egymásnak, majd valamikor megadta a számát, mivel én nem voltam hajlandó. Felhívtam, és órák múlva tettem le a kagylót. Isteni humor, intelligencia és jól fejlett személyiség jellemezte. Pár napja hívtam fel utoljára, és megbeszéltünk egy találkozót mára, munka utánra. Úgy látszik, kicsit korábban kezdődött a „randi”. Ezt a fazont én tényleg kedveltem, és reméltem, hogy pár éjszakánál többet akar, és lesz egy normális kapcsolatom. Magamban felsóhajtok, és eldöntöm, hogy soha többet nem próbálkozom olyasmivel, hogy emberi kapcsolatok. Csak ha az alanyt a rokonaival kell megzsarolni.
- Nem a véleményed kértem, hanem, hogy csicseregj. De értelmesen. – Muszáj keményen szólni, nem remeghet meg egyetlen porcikám sem, és ez vonatkozik a hangomra is. Közben észrevétlenül egy pillanatra kikapcsolom a felvételt. Tudom, mi jön.
- Te vagy? – Teljesen ledöbbent. – Ezt el sem hiszem! Tényleg te vagy? Csak azt nem értem, miért? – Nagyon megzavarodott. Lehet, hogy ma föl sem kellett volna kelnem?
- Igen, én, és ez most téged ne érdekeljen. Ez a munkám. És most csak megkönnyíted azzal, hogy valamelyest ismerlek, így biztosan ki tudom majd szedni a vallomásod. Nem, nem foglak elengedni, akárhogy reménykedsz. Nem vagyok lágyszívű, emlékszel? Meséltem magamról. Mondtam, hogy a munkám profi módon végzem, és nem tud befolyásolni semmi sem, mert szeretem csinálni. Csak azt felejtettem ki, hogy mit dolgozom. De ez most lényegtelen. Én addig foglak kínozni, amíg vagy beledöglesz, vagy mindent elmondasz. És most beszélj. Úgy talán kíméletesebb leszek, és fájdalommentes halál várhat rád, bár az ítéletet nem én fogom meghozni. De te eldöntheted, hogy kínok között pusztulsz, vagy pedig golyó a fejedbe, aztán kész.

Amikor azt mondtam, hogy valamelyest ismerem, ez igaz. De csak részben. Az abszolút gyengéit nem tudom. Így marad a klasszikus vallatás és a leleményesség. Ilyenkor szidom azt a pár évvel ezelőtti törvényt, hogy nem lehet igazság-injekciót beadni, és csak egyszerűen kérdezni. Azt még az előző rendszerben hozták, és a mai napig érvényben van. Nemzetközi egyezményre épül, nem lehet csak úgy törölni. Azóta bővült a hóhérok szakmai ismerete, és legalább olyan hatásosak vagyunk, mint anno középkori elődeink, ha nem jobbak.
Várakozóan ránézek, hogy mit mond. Ujjam készenlétben a gombon, hogy folytathassam a „jegyzőkönyvet”, ha vall, de nem biztos. Lehet, hogy még valamit a fejemhez akar vágni, és ezt nem tartom publikusnak. Ugyanis az életem kerül veszélybe, ha kiderül, hogy bármi közöm van a renegádok egyik alvezéréhez.
- Ha tényleg egy kicsit is ismersz, akkor tudod, hogy nem fogsz belőlem kiszedni semmit. – Megcsóválta a fejét. Hangja fájt, olyan szomorú volt. Illetve nem is szomorú, inkább beletörődött és keserű. – Meghalok, de nem árulom el azt, amiben hiszek. Még neked sem. Szerintem a legegyszerűbb az lesz, ha most beadsz valami anyagot, ami megnyuvaszt, és nyugodtan elválunk egymástól. Jobb ötletem nincs.
- De nekem van. Végigmegyek a kínzáslistán, és beszélsz, de ha mégsem, akkor meghalsz. És tévedsz: nem fogunk elválni egymástól, mert soha nem is volt közünk egymáshoz. – Felmutatom neki a magnót jelzésképpen, hogy a jegyzőkönyv lesz a hiteles, akármit hisz. Mert annak kell lennie. Belül nagyon fáj, de nem tehetek mást. Esetleg tényleg megléphetnénk, de ez olyan nagyromantikus jelenet lenne, ráadásként fel kéne adnom biztos nyugis életemet a káoszért. Nem mintha nem kedvelném a káoszt, de a nyugodtság nekem mindennél többet jelent.
- Pedig tényleg kedveltelek. A mai találkozótól is sokat reméltem. De ám legyen. Essünk túl rajta. Ja, és tartom azt az állítást, miszerint szemét vagy. – Ez volt a jel, hogy indíthatom a magnót.
- Tényleg sajnálom. – Látványosan megnyomom a gombot. A szalag elindul, de bennem megáll valami, amit valamikor életnek neveztem. Nem érdekel. De azért ma elmegyek a kávézó elé, ahová a találkozót beszéltük meg.

Lelkiekben megkeményítem magamat, ha másért nem, hát bebizonyítom neki, hogy profi vagyok. A karikát azért még elteszem emlékbe. Senkinek sem kell tudnia róla, hogy megtartottam. Odalépek a szekrényhez és kiveszek egy marék tűt, egy műanyag dobozt és egy benzines égőt. Az utóbbit meggyújtom és egy szigetelő fogóba fogva teszek néhány tűt a lángba. Izzó tűk. Nagyon kegyetlen kínzási mód, és hihetetlenül precíz, ha valaki ért hozzá. Előbb a jobb karját veszem célba, de tekintetem az övét keresi. Nem tudom, miért. Szemében csak beletörődést és elszántságot látok, hogy csak azért sem fog köpni. Már nem várom el tőle, és ezt ő is tudja, de a jegyzőkönyv miatt végig kell csinálni. Az első fémdarab eléri a bőrét, és az alatta lévő izmok akaratlanul is megrándulnak.

Végre kilépek a bánatból és lerázom magamról. Most dolgozom. Lassan beledöföm. Megpróbál nem szólni egy szót sem, de azért egy halk nyögés elhagyta a torkát. Haladok. Teljesen belenyomom, de nem vérzik. Elzártam a vér útját a külvilág felé. Újabb tűt kezelek, és ezt most a könyökébe szúrom. Arca megrándul, és már nem marad annyira csöndben. Éppenhogy csak nem ordít. A következő szintén az izületbe megy. Koncentrált fájdalom. Előbb majd’ az elviselhetetlenségig fáj, végül lezsibbad, és nem érzi, csak azt, hogy van ott neki egy karja, de nem tud róla többet. Ekkor az alanyok egy része teljesen megrémül, és valamit ki lehet belőlük szedni.

Ekkor már majdnem úgy vonyít, mint mikor kiszedtem a fülbevalóját. Kicsit várok, mielőtt újra beledöfök egyet. Abbahagyja a sikítást, piheg. Szemében a rémület tükröződik. Szerintem, végre megértette, hogy nem fogok neki segíteni. Ezt akartam elérni, egyelőre. Aztán csak fog vallani is. Újabb tűt izzítok és szúrok. Ordít, nagyon fáj neki. Nem érdekel. Nekem csak a vallomása kell, nem több. Vonaglik, főleg a karját próbálgatja. Valószínűleg kezd már lezsibbadni. Remek, agya nehezen bírta a fájdalomingereket, és lekapcsolja az összes idegi funkciót a karjában. De adjuk meg neki az utolsó löketet. Tűizzítás, majd szúrás. Hangja már kezd rekedté válni. Lassan abbahagyja a dobhártyám kaparászását, és kitágul a pupillája. Az igazi rémület első jele. Most zsibbadt el a karja, és most nem érzi. Igazán kellemetlen, hogy dacból összeszorítja a száját. Ha a helyzet alkalmas lenne rá, megjegyezném, mennyire jól áll neki, amikor így csinál. De hát nem, úgyhogy csak kérdőn ránézek, erre megrázza a fejét.
Újabb tűt izzítok, de ezt most a jobb lábfejébe szúrom. Nem nagy ügy, valahol elhagyta a cipőjét meg a zokniját. Éktelenül ordít, de csak nem akar egy normális hangot sem kiadni. Úgy tűnik, ismét figyelmeztetni kell, hogy nem szórakozásból van itt, hanem komoly munka zajlik.
- Ahelyett, hogy ordítanál, igazán mondhatnál valamit. – Hangom flegmatikus, mint aki unatkozik, ami részben igaz.
- Dögölj meg, szuka! – És köp egyet a lábam elé. Valahogy nem ezt vártam tőle. Ez olyan közönséges volt. Első reakcióm, hogy pofán vágom, arcán vércsíkok maradnak. Hát igen, hosszú és éles körmök. Meglepetten néz rám, ez olyan tipikus női reakció volt részemről.
Tűt izzítok, amit feszengve néz. Ez is a lábfejébe megy, a másik mellé. Látni, ahogy a sírás kerülgeti. Iszonyúan fájhat, ha már idáig eljutott, de most néhány nyöszörgő hangot leszámítva nem vonyít. Végre nem ugrál a dobhártyámon. Még egy tű, majd még egy. Hitetlenkedve nézi a lábfejét, azaz ez is érzéstelenítve lett.

Jön a jobb térde. Majd a bal lábfeje és térde. Nem vonyít, szót fogadott, csak nyöszörög és a sírás kerülgeti, de beszélni nem hajlandó. Kezdem unni. Elzsibbasztom a bal karját is a könyökénél fogva. Szemében könny gyűlik, de csak azért sem. Ejnye, tényleg kemény dió. Kezdek magamban jókat derülni, sokan már a térdnél feladták volna, és idáig még senki sem jutott el. Erős akarata van. De minden akarat megtörhető. Jön az arca. Pontosabban a fültő. Újra megérintem leheletemmel az érzékeny területet. Egész teste megfeszül. Igazából nem tudom, hogy most mit akarok ezzel elérni, mert valószínűleg kevés lenne. De. Tudom már, ahogy szemem rátéved a nadrág maradványaira. A dudor. A férfi egyik legérzékenyebb területe. Előveszek egy kést a szekrényből, és a ruhadarabhoz hajolok vele. Ajkát egy „ne” szó hagyja el. A hülye. Azt hiszi, hogy kasztrálni akarok, pedig csak a rongytól szabadítom meg. Néhány vágás, és a farmer maradványa a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve a földre hull.

Felvonom szemöldökömet. Szép darab. Leguggolok eléje, és az államat vakargatom. Mit kezdjünk vele? Gonosz ötletem támad. Új kínzási módszer. Egyik kezemmel finoman megérintem a húsdarabot, melynek gazdája ijedten rezzen össze. Nagyszerű, összezavartam. Ujjaimat köré fonom, és föl-le kezdem mozgatni. Ajkából sóhaj szakad fel, és megjelenik egy csepp a makk végén. Most már elég kemény és hosszú. Egyik kezemmel még dolgozom rajta, de a másikban már ott a fogó, benne a lassan izzásban levő tű. Ide se néz, csak amennyire tud, hátrahajol, és behunyt szemmel élvezi a kényeztetést. Ekkor egy apró mozdulat, és szúrom a tűt. Egyenest a heréjébe. Felüvölt a meglepetéstől és a fájdalomtól. Tágra nyílt szemmel néz le, kaján vigyorommal találkozik. Mozdulni próbál, pontosabban szabadulni, nagyon tekeredik. Megszorítom a vesszejét, mire végre abbahagyja a mocorgást. Egyik kezemet folyamatos mozgásban tartom, hogy kemény maradjon, a másikban a tűt izzítom. Ez már a vesszőbe megy. Üvöltés. Még egy tű, még egy ordítás. Szépen körberakosgatom, lassan úgy néz ki, mint egy hernyó. Mint egy igen ronda hernyó. Még a makk szabad. Az utolsó tű a gallérba, ebbe a rücskös végbe megy. Ott van a legtöbb idegvégződés. Ekkor szinte rohanva kókadni kezd a hús. Az agya most kapcsolta ki az itteni idegeket. Kérdőn ránézek. Iszonyúan reszket, teljesen meg van rémülve. Éppen, hogy csak meg nem sajnálom.
- Nem… mondok… semmit! – Nagyon zihál, alig bír beszélni, de az utolsó szót azért megpróbálta nyomatékosítani.
- Te akartad. – Vonom meg a vállam, és újabb tűt izzítok.
Arcához hajolok, egyik kezemmel megcsippentem a bőrt az orrán, és beledöföm a tűt. A hegy kibukkan az orra másik végén. Telenyomom vassal az orrát. Majd a füleit szúrom át sokszor. Most nem üvölt, ajkába harap, hogy csöndbe tudjon maradni. Mikor hátraléptem megszemlélni művem, rájöttem, hogy még távolról sem vagyok kész.
- Biztos hogy nem beszélsz?
- Biztos.
- Akkor viszont megdöglesz. Tudsz róla?
- Igen, és ha beszélnék, akkor is megölnétek. Éljen a forradalom! – Kiáltotta utoljára, és visszakézből kapott. Most az arc másik felén is vannak csíkok.

Tűt izzítok. Az ajkait zárom le velük, hogy még véletlenül se tudjon szólni, és majdnem olyan erős kínokat áll ki, mint amikor férfiasságát vettem kezelésbe. Körülbelül ugyanannyi idegvégződés van ott is. Rettegve néz rám. Biztosan tudja, hogy meghal. Nem bírom a szemét nézni. Ezért újabb tűket - ezúttal vastagabbakat – izzítok. Egyik kezemmel stabilan nyitva tartom a szemét, a másikkal beleszúrom nagyon lassan, egyenest az összeszűkült pupillába. Üvölt a fájdalomtól, hogy megszúrtam a szemét és száját teljesen felhasították a tűk, a félelemtől, és ebbe a vonyításban benne van minden hite, melyet a forradalmába vetett. Benne hagyom a tűt, és egy másikkal a másik szemét szúrom ki. Most már sikít. Hallani is rossz, ahogy égbe kiáltja fájdalmát. Kezemmel gyengéden végigsimítok az arcán, de elhúzza. Odalépek a magnóhoz, megvárom, míg abbahagyja az üvöltést. Ránézek az órára. Felmondok egy-egy perccel korábbi időpontot, majd megállítom.

A háta mögé lépek és belesuttogom megkínzott fülébe:
- Tényleg sajnálom. Ígérem, ez most fájdalommentes lesz. – Arcomról csorogtak a könnyek. Ez nem volt fair senki részéről sem. Kezemmel gyengéden végigsimítok a tarkóján, és a harmadik csigolyánál állapodik meg. Ujjaimmal gyorsan és határozottan benyúlok és eltöröm. Semmit sem nyikkant, csak félre bicsaklott a feje. Fájdalommentes halál.
Visszalépek a magnóhoz, és semleges hangon felmondom a kínzástípusokat, melyeket végeztem, majd hogy mi történt az alannyal. Vallatás közben sajnálatos módon elhalálozott.